2015. április 6., hétfő

14. fejezet

Sziasztok, kedveskék. Elsősorban szeretnék mindenkinek kellemes húsvétot kívánni. :> Másodszor pedig: itt is lenne az új rész. Remélem tetszeni fog nektek, jobban mint nekem. Az az igazság, hogy én nem vagyok vele megelégedve. Nem egészen így terveztem az elején a történet alakulását, de az írás hevében így döntöttem. Remélem nem fogom megbánni. :) Jó olvasást kívánok és jó szórakozást kívánok nektek. :D
Üdv, Jamie
***
Keserű könnyek égették a szemem. Lehunyt szemhéjam mögül is érzékeltem a világ mozgásait, a rémületet, az értetlenséget ami eluralkodott a társaimon. Mégis minden érzésnél erősebb volt a saját félelmem. Nem lehet. Nem következhet be ez a szörnyűség.
-Janett. Mi történt? - hajolt fölém Jason értetlenül.
-A gerincem. -  nyögtem. A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál, ilyen is régen volt már. Jason és a többiek értetlenül álltak előttem és egyikük sem igazán volt a helyzet magaslatán. Hosszú perceknek tűnő ideig mindenki fölém hajolva bámult, senki sem tudta mi történhetett, vagy mit kellene tenni. Összeszorított fogakkal próbáltam visszanyelni könnyeimet, sikertelenül.
-Mi történik? - hallottam meg egy hangot, majd sietős léptek közeledtek felém. Szívemet elöntötte a megkönnyebbülés, Trevis volt az. Abban a pillanatban ahogy meglátott a földön feküdni, utat vágott magának az emberek között, leguggolva mellém.
-A gerincem. - suttogtam, az előbbinél is halkabban. A fiú fekete szemei elkerekedtek, arcán a rémület futott át. Ajkaim elváltak egymástól, csodálkozva figyeltem gyönyörű, vakmerő arcát, melyen sosem tudtam volna félelmet, pánikot vagy rémületet elképzelni. Most mégis szemtanúja voltam, ahogy arcizmai megfeszültek, aggodalom, félelem és rettegés különös keverékét varázsolva szemeibe. Gondolkodás nélkül alám nyúlt és felemelt a földről, öles léptekkel kezdve el haladni a házikók fele.
-Jan, mi történt? - suttogta. Nem mertem megszólalni, féltem hogy ha felengedek a fogaim szorításával kitörnek a könnyeim. - Kérlek, beszélj hozzám. - kérlelt. - Könyörgöm Janett.
-Ne aggódj. - szólaltam meg végül. - Vigyél a tengerhez.
-Tessék?
-Rendbe jövök hamarosan. Ez nem az első alkalom hogy ez történik. - egy sós könnycsepp siklott végig forró arcomon. - Bízz bennem. Csak vigyél oda.
-Miért?
-Nem láthat meg sem a húgom, sem a barátaim. - szótlanul bólintott.
A tengerhez érve, végigfektetett a puha homokon. Szégyelltem magam előtte. Senkinek sem lenne szabad hogy valaki mást ilyen kiszolgáltatott állapotban lásson. Hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam felülni. Utáltam ha valaki sajnálkozva néz rám, senki sajnálata nem segített rajtam és nem is szorultam rá. Nehezen, ám mégis sikerült üllő helyzetbe küzdenem magam.
-Beszélj! - fordította felém fejét idegesen. Nyoma sem volt már az aggódó Trevisnek, hangneme uralkodó volt, parancsoló. Furcsa mód hálás voltam neki ezért. - Mi történt ott? Mi történt a gerinceddel? - leguggolt mellém hogy arcunk egy szinten legyen. Lassan megráztam a fejem. - Mi az? Talán nem akarod elmondani? Milyen meglepő! - dörrent rám, szavaiból pedig csak úgy sütött a gúny.
-Mégis mit vársz tőlem? - csattantam én is fel.
-Hogy beszélj hozzám! Hogy mondj valamit!
-És te? Semmit sem tudok rólad vagy az életedről! - kezeim zsibbadtak voltak, mégsem esett nehezemre összeszorítani őket.
-Mert jobb így! - kiáltotta és mint egy rugó felpattant és hátat fordított nekem. Végtagjaimba mintha újra visszatért volna az élet, sikerült lábra állnom, testemet átjárta az adrenalin és a harag.
-Akkor meg ne várd el, hogy ez egyirányú legyen. - kiáltottam én is a fiú hátának. A düh eluralkodott rajtam, két kézzel csaptam meg a fiú hátát, amitől kissé előre dőlt, de ugyanazon lendülettel azonnal felém is fordult és bilincsként fonta ujjait  csuklóim köré.
-Miért nem vagy képes normális lenni? Miért vagy képes csak egyszerűen megköszönni és elmondani hogy mi történt mint a többi lány tenné? - szemei izzattak a haragtól.
-Mert jobb így! - vágtam vissza gúnyosan. Próbáltam uralkodni a hangszínemen, az arckifejezésemen, de aligha sikerült.
-Istenem! - kiáltotta el magát és elengedte a kezeim, olyan erőteljesen hogy hátratántorodtam a mozdulattól. - Haragudnom kéne rád! De, a francba is, bármit csinálsz csak jobban vonzódom hozzád! Ez nem normális dolog! - köpte a szavakat, kezei pedig a haragtól remegve találták meg az utat a hajába. Olyan könnyedséggel és természetességgel mondta ki azt amiben első perctől kezdve reménykedtem hogy egy rövid másodpercig bennem maradt a levegő.
-Tessék? Mit mondtál? - kérdeztem vissza felemelve a hangom. - Te ilyen vagy ha vonzódsz valakihez? Akkor talán szerencsésnek kellene éreznem magam amiért a nevedet legalább elmondtad nekem?
-Hallgass! Hallgass el, ostoba lány!
-Ne! Ne hallgattass el! Ne tégy úgy mintha olyan bonyolult lenne az életed, hogy nem lennék képes megérteni. - lassan már annyira ideges voltam hogy homályosan láttam a körvonalakat, melyek mindig tisztán rajzolódtak ki előttem eddig, hála hibátlan látásomnak.
-Miért veszekedsz mindig? Miért nem vagy képes néha, legalább egyetlen egyszer beletörődni valamibe és befogni? - szegezte nekem a kérdést, újra felém fordulva. Tekintete még mindig égett a haragtól, de valami más is volt benne, valami vad éhség, vágy.
-Oh, sajnálom hogy nem felelek meg az elvárásaidnak. Vagy, várj csak, nem is akarok! - ordítottam magamból kikelve. - Talán nem tetszik?
-A francokat nem tetszik! Elveszed a józan eszemet! Te és a zabolátlan természeted. - mondta, hangját pedig egyre halkabbra fogta. Egy hosszú lépéssel előttem termett, két forró tenyerét az arcomra illesztette, ajkait pedig az enyémekre tapasztotta. Hirtelen megállt körülöttem a világ, nem hallottam többet a tengert, nem éreztem a homokot a lábaim alatt. Túl hirtelen ért, túl váratlanul, ahhoz hogy józanul tudjak reagálni. Mivel pedig az eszem cserben hagyott, az ösztöneimre hagyatkoztam. Közelebb húztam magamhoz a fiút és visszacsókoltam. Éreztem a csókjából a vágyat, a szenvedélyt. - Megőrjítesz. - suttogta, eltolva magától egy pillanatig. Ez nagy hiba volt részéről, mivel abban a pillanatban ahogy nem éreztem többet az ajkait az enyémeken, józanságom visszatért és távolabb húzódtam tőle, de nem bontakoztam ki az öleléséből.
-Trevis. Mit csinálsz? - megráztam a fejem, hogy helyreparancsoljam a gondolataim. - Nem gondolod hogy ez túl korai? Nem ismerlek. Semmit nem tudok rólad.
-Ne gyere ezzel a klisés szöveggel. Nem érdekel az ilyesmi. Utálom a megszokott dolgokat. Épp ezért vagyok képtelen távol tartani magam tőled.
-Úgy beszélsz mint egy örült.
-Mert az vagyok. Ezért nem engedhetem hogy tudj rólam túl sokat. - keserűség nyilallt belém szavai hallatán. Óvatosan eltoltam magamtól. Nem éreztem többé forró tenyereit a derekamon.
-Én pedig nem engedhetem meg, hogy olyan emberhez vonzódjak, akiről semmit nem tudok. - feleltem keserű szájízzel. Minden porcikám tiltakozott döntésem ellen, minden porcikám visszakívánkozott  a karjaiba.
-Janett... - kezdte. Nem engedhettem, hogy befejezze. Nem engedhetem hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről. Túl nagy hatással van rám így is. Két nap után, Istenem. Két napja ismerem! Janett, most maradj józan. Két napja! 
-Szólj majd ha úgy döntöttél, hogy hajlandó vagy megnyílni előttem. - feleltem keserű mosollyal, majd a tengert bámulva lehuppantam a homokba döntésére várva.