Sziasztok kedveskéim. :) Meg is hoztam a legújabb fejezetet. Elég nagy bajban vagyok most, mert úgy érzem, hogy a történet holtpontra jutott és nem érzem magam elég jó írónak ahhoz, hogy mindazt amit elterveztem kellőképpen felvezessem. Ezért kérlek titeket, hogy segítsetek nekem, írjátok le, hogy mi a véleményetek egy-egy fejezetről, hogy unalmasnak találjátok-e. Sokat számít a véleményetek. Előre is millió köszönet nektek és milliárdnyi puszi. Jó olvasást!
Üdv, Jamie
***
A műsorunk meglepő módon jobban sikerült, mint gondoltam volna, a többi csapatot látva pedig jogosan úgy éreztem, hogy az idei tábor első versenyét egyértelműen mi nyerjük. Nem is lett másképp, éjfél után néhány perccel átadták a díjakat.
-Sziasztok, tehetséges fiatalok. - lépett fel a rögtönzött színpadra egy negyven év körüli, látszólag laza nő. Nem láttam még ezelőtt errefelé. - Nekem jutott az a megtisztelő szerep, hogy eláruljam nektek az idei tábor tematikáját. - mosolygott, mire mindenki ujjongani kezdett, merthogy eddig még mi sem tudtuk, hogy pontosan mi is lenne az. - Ha jól értettem a tavaly a természetvédelem és az ökológia volt a téma, ugye? - pillantott le a színpad mellett ácsorgó idősebb szervezőre. A férfi bólintott. - Úgy érzem, hogy nem csak nekem fog az idei tematika jobban tetszeni. - nevetett. Idegesített az időhúzása. Türelmetlenül vártam a nagy bejelentést és ezzel egyértelműen nem voltam egyedül. - Szóóóval, az idei tábort kedves szervezőitek arra tették fel, hogy megtalálják a fiatal tehetségeket. Tehát a téma: a tehetségkutatók. Minden egyes este más műfajban bizonyíthattok. - mindenki ujjongott. Ami azt illeti, nekem is tetszett az ötlet. - És hogy mindez még jobb legyen, az esték végén nemcsak egy egyszerű helyezést kaptok majd, hanem szakértő emberek zsűriznek majd titeket, szakértelmükkel kiszúrva azokat, akiket kiemelkedően tehetségeseknek tartanak, lehetőséget nyújtva nektek különböző továbbképzésekre. Szerintem kijelenthetem azt is, hogy aki elég jó, annak ennél többet is felajánlanak. Szóval mindent bele gyerekek. Ez lehet életetek nagy lehetősége. - mosolygott biztatóan.
Nem hittem a fülemnek. Átverve éreztem magam amiért nem szóltak hamarabb, hogy többet megmutathassak a tudásomból. Ez volt az, amiért egy évvel ezelőtt ölni tudtam volna. És egye fene, most is bármit megtennék hogy felfedezzenek. Mert jó vagyok. Tudom magamról, egyszerűen szükségem van erre.
-Én Kylie Monroe vagyok, a New Yorki táncakadémia professzora. Személy szerint páros táncokra vagyok specializálódva, amit nagy sajnálatomra ma nem láthattunk túl sokat. - láttam az arcára kiülő csalódottságot. - Én és a társaim szeretnénk kérni még tizenöt percet, hogy megbeszéljük kik azok a fiatalok, akiket szívesen megnéznénk egyedül is, mert tisztában vagyunk azzal, hogy nem is dolog összehozni egy koreográfiát egy nap alatt, úgy hogy a csapat nagy részének fogalmi sincs a táncról. - elindult lefele a színpadról, a kedves mosoly azonban ott maradt az arcán, szájának tartásából azonban arra következtettem, hogy bár magánemberként melegszívű, tanárként szigorú és kemény. Mrs. Dessauge is mindig így mosolygott. - Oh, és gratulálni szeretnék a nyertes csapatnak. Remek munka volt. - tette hozzá mondanivalójához, már a színpad szélén állva, tekintetével csapatunkat keresve. Meg mertem volna esküdni, hogy egyenesen engem nézett miközben beszélt.
A tömeg szétszéledni látszott, én pedig a sok ismeretlen ember között a barátaimat kerestem. Nem tehettem róla, öntudatlanul szemem mégis megakadt minden sötét hajú fiú láttán, hogy majd csalódottan, mégis megkönnyebbülve tudatosuljon bennem, hogy egyik sem az a személy volt akinek lennie kellett volna. Észre sem vettem hogy időközben húgom hangtalanul megközelített engem.
-Eszedbe se jusson. - förmedt rám.
-Micsoda? - tudakoltam ártatlanul.
-Ha ki is választanak, nem mehetsz el, felfogtad?
-Persze Natalie. - motyogtam, figyelmemet egy távoli figurára irányítva. Végül mégis megtaláltam, de nem úgy ahogy szerettem volna: Moval beszélgetett.
-Nézzenek csak oda, kit bámul az én édes nővérem. Azt hittem ennél diszkrétebb vagy. - nevetett. - De látod, menj inkább dugj Trevissel valamelyik fa tövében, minthogy táncolj. - hangjában könnyedség játszott, de jól tudtam hogy ez csak álca.
-Fogd be Natalie.
-Mi az, talán nem elég kigyúrt neked? - ingerelt tovább.
-Nem mondom el még egyszer Nat. Fogd be a pofád! - szóltam rá, de még mindig nem figyeltem rá teljesen mértékben.
-Jaj, Janett, ha neked nem kell, én szívesen elviszem egy körre. - vigyorgott. Elégedetten konstatálta hogy fejemet végre felé kapom és dühös pillantásaim kereszttűzébe kerül.
-Hogy mondtad? Natalie ajánlom neked hogy inkább menj szépen és játsz a babáiddal ahelyett hogy röhögtesd magad. Szánalmas vagy. - tudattam vele, hangom nyugodt maradt, ami elég nagy teljesítmény volt tőlem.
Nem bírtam tovább nézni Mo undorító hízelgését, ezért hátat fordítva húgomnak elindultam megkeresni a barátaimat. Pechemre viszont Drew talált rám előbb, megragadva a derekamat a magasba emelt. Karjaimat a nyaka köré fontam, inkább megszokásból mintsem örömömben.
-Hallottad ezt kis csaj? Biztos beválogatnak téged is. - kántálta Andrew, szemeiből sugárzott az öröm.
-Remélem. - mosolyogtam, megpaskolva vállait, jelezve, hogy most már letehet a földre.
-Nagyon jók voltatok. Te meg király voltál. - biztatott. Tudtam, hogy inkább a kedvesség beszél belőle, mivel a tánchoz fikarcnyit sem értett. - Tudom ám, hogy mit gondolsz most! Hogy nem értek hozza, de higgy nekem, hogy a szépséget felismerem. - magyarázta. - És apám, micsoda szépséges lábakat láttam ma mozgásban. - áradozott, egy másodpercig színpadiasan lehunyva szemét. Az volt a jó abban, hogy a legjobb barátaim inkább fiúk voltak mint lányok, hogy megismertem a gondolkodásukat.
-Titeket fiúkat sosem a szívetek vezet, ugye? - kérdeztem nevetve, kérdésemre nem is vártam választ, ezért nem is kaptam rá.
Időközben társaságunk további tagjai is csatlakoztak hozzánk, Y pedig euforikus állapotban lévén, úgy érezte, hogy barátsága Trevissel olyannyira mély, hogy képtelen a fiú nélkül egy lépést is tenni, ezért még mielőtt bárki megakadályozhatta volna elrohant, hogy meghívja nemes köreinkbe a fiút is. Trevis természetesen örömmel fogadta a meghívást, de tiszteletét nem tehette egyedül, tekintve, hogy szívemnek oly kedves Mo kampóként lógott a nyakán.
-Na ne! - méltatlankodtam, arcom fájdalmas grimaszt öltve. Barátaim drámai hatásnak vélték arckifejezésem, valójában viszont ez a megnyilvánulás őszinte volt. Mo durcás arccal reagálta le mondandóm, barátaim viszont nevetve fogadták a kettőnk közt lévő konfliktust. - Ne szórakozzatok velem gyerekek. - sopánkodtam. - Szívesebben töltök egy teljes napot Natalievel mint vele. - tettem hozzá félhangosan.
-Ugyan, Janett, kibírod. - nevetett ki Andrew, karját átlendítve a vállam fölött, úgy húzva magához sétálás közben.
-Nos, akkor most mihez kezdünk? - hallottam meg Trevis hangját mögülem. Mo mindkét kezével átölelte a fiú karját, aki kényelmetlenül érezhette magát a felesleges tehertől.
-Megvárjuk hogy Janettet behívják, utána meg elmegyünk a tengerpartra egy kis éjszakai fürdőzésre. Mit szóltok? Amúgy sem volt még egyikünk sem a tengerben mióta itt vagyunk. - magyarázta Andrew, hevesen gesztikulálva ami azért nem volt túl jó, mert karja még mindig az én vállaimon nehezedett. Tekintetem találkozott Trevis sötét szempárjával amikor mindkettőnkben felelevenedett az a bizonyos közös fürdőzés. Láttam ahogy ajkain rejtett mosoly játszik, ajkamba harapva viszonoztam én is. Abból ahogy rám nézett, ahogy mosolygott, tudtam, hogy nem neheztel rám, nem haragszik, csak én voltam annyira idióta hogy emiatt kerültem.
Trevis még mindig ugyanaz volt, én volt az, aki félpercenkét változott.
A tömeg szétszéledni látszott, én pedig a sok ismeretlen ember között a barátaimat kerestem. Nem tehettem róla, öntudatlanul szemem mégis megakadt minden sötét hajú fiú láttán, hogy majd csalódottan, mégis megkönnyebbülve tudatosuljon bennem, hogy egyik sem az a személy volt akinek lennie kellett volna. Észre sem vettem hogy időközben húgom hangtalanul megközelített engem.
-Eszedbe se jusson. - förmedt rám.
-Micsoda? - tudakoltam ártatlanul.
-Ha ki is választanak, nem mehetsz el, felfogtad?
-Persze Natalie. - motyogtam, figyelmemet egy távoli figurára irányítva. Végül mégis megtaláltam, de nem úgy ahogy szerettem volna: Moval beszélgetett.
-Nézzenek csak oda, kit bámul az én édes nővérem. Azt hittem ennél diszkrétebb vagy. - nevetett. - De látod, menj inkább dugj Trevissel valamelyik fa tövében, minthogy táncolj. - hangjában könnyedség játszott, de jól tudtam hogy ez csak álca.
-Fogd be Natalie.
-Mi az, talán nem elég kigyúrt neked? - ingerelt tovább.
-Nem mondom el még egyszer Nat. Fogd be a pofád! - szóltam rá, de még mindig nem figyeltem rá teljesen mértékben.
-Jaj, Janett, ha neked nem kell, én szívesen elviszem egy körre. - vigyorgott. Elégedetten konstatálta hogy fejemet végre felé kapom és dühös pillantásaim kereszttűzébe kerül.
-Hogy mondtad? Natalie ajánlom neked hogy inkább menj szépen és játsz a babáiddal ahelyett hogy röhögtesd magad. Szánalmas vagy. - tudattam vele, hangom nyugodt maradt, ami elég nagy teljesítmény volt tőlem.
Nem bírtam tovább nézni Mo undorító hízelgését, ezért hátat fordítva húgomnak elindultam megkeresni a barátaimat. Pechemre viszont Drew talált rám előbb, megragadva a derekamat a magasba emelt. Karjaimat a nyaka köré fontam, inkább megszokásból mintsem örömömben.
-Hallottad ezt kis csaj? Biztos beválogatnak téged is. - kántálta Andrew, szemeiből sugárzott az öröm.
-Remélem. - mosolyogtam, megpaskolva vállait, jelezve, hogy most már letehet a földre.
-Nagyon jók voltatok. Te meg király voltál. - biztatott. Tudtam, hogy inkább a kedvesség beszél belőle, mivel a tánchoz fikarcnyit sem értett. - Tudom ám, hogy mit gondolsz most! Hogy nem értek hozza, de higgy nekem, hogy a szépséget felismerem. - magyarázta. - És apám, micsoda szépséges lábakat láttam ma mozgásban. - áradozott, egy másodpercig színpadiasan lehunyva szemét. Az volt a jó abban, hogy a legjobb barátaim inkább fiúk voltak mint lányok, hogy megismertem a gondolkodásukat.
Időközben társaságunk további tagjai is csatlakoztak hozzánk, Y pedig euforikus állapotban lévén, úgy érezte, hogy barátsága Trevissel olyannyira mély, hogy képtelen a fiú nélkül egy lépést is tenni, ezért még mielőtt bárki megakadályozhatta volna elrohant, hogy meghívja nemes köreinkbe a fiút is. Trevis természetesen örömmel fogadta a meghívást, de tiszteletét nem tehette egyedül, tekintve, hogy szívemnek oly kedves Mo kampóként lógott a nyakán.
-Na ne! - méltatlankodtam, arcom fájdalmas grimaszt öltve. Barátaim drámai hatásnak vélték arckifejezésem, valójában viszont ez a megnyilvánulás őszinte volt. Mo durcás arccal reagálta le mondandóm, barátaim viszont nevetve fogadták a kettőnk közt lévő konfliktust. - Ne szórakozzatok velem gyerekek. - sopánkodtam. - Szívesebben töltök egy teljes napot Natalievel mint vele. - tettem hozzá félhangosan.
-Ugyan, Janett, kibírod. - nevetett ki Andrew, karját átlendítve a vállam fölött, úgy húzva magához sétálás közben.
-Nos, akkor most mihez kezdünk? - hallottam meg Trevis hangját mögülem. Mo mindkét kezével átölelte a fiú karját, aki kényelmetlenül érezhette magát a felesleges tehertől.
-Megvárjuk hogy Janettet behívják, utána meg elmegyünk a tengerpartra egy kis éjszakai fürdőzésre. Mit szóltok? Amúgy sem volt még egyikünk sem a tengerben mióta itt vagyunk. - magyarázta Andrew, hevesen gesztikulálva ami azért nem volt túl jó, mert karja még mindig az én vállaimon nehezedett. Tekintetem találkozott Trevis sötét szempárjával amikor mindkettőnkben felelevenedett az a bizonyos közös fürdőzés. Láttam ahogy ajkain rejtett mosoly játszik, ajkamba harapva viszonoztam én is. Abból ahogy rám nézett, ahogy mosolygott, tudtam, hogy nem neheztel rám, nem haragszik, csak én voltam annyira idióta hogy emiatt kerültem.
Trevis még mindig ugyanaz volt, én volt az, aki félpercenkét változott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése