16. fejezet

Sziasztok! Itt is lenne a sztori folytatása. :) Köszönöm azoknak akik írtak nekem és köszönöm, hogy biztattatok és hogy még érdekel titeket a srácok életének alakulása. Még egyszer elnézést szeretnék kérni. >.< Jó olvasás és jó szórakozást kívánok nektek. 

Üdv, Jamie

***

Hangosan zakatol a szívem, mintha ki akarna törni, cafatokra szaggatva egyszerű sötétkék pólómat. Megszorítom a mosdókagyló peremét, miközben magamat bámulom a tükörben. Kissé homályosan látom magam benne, az üveglapra telepedett porréteg miatt. Hajam ugyanolyan kócos és rendezetlen mint mindig, az orromat és vállaimat kissé megperzselte a nap, véletlenszerűen kiválasztott blúzom viszont kiemeli világoskék szemem. Ha tükörbe néztem mindig úgy éreztem, hogy egy intelligens, talpraesett lány néz vissza rám, az emberek gyakran elmondták, hogy szemeimből sugárzik az értelem. Talán ezt imádták bennem annyira a tanáraim. Most viszont a földkerekség legostobább emberének éreztem magam. 

Mióta itt vagyok, gyakran elgondoltam hogy milyen hatással is van rám Trevis valójában, véleményem szerint az összes lehetséges nézőpontból megvizsgáltam a kapcsolatunkat, de mindig arra jutottam, hogy ha nem is éppen jó, de mindenképpen hasznos amit velem művel, mert elgondolkodtat. Nem olyan dolgokon, hogy például hány hangya lenne képes elszállítani egy palack sört a kanapéig. Nem, ilyesmiken csak Andrew szokott filózni Békával. Trevist mióta ismerem lázadónak és szabadelvűnek láttam, valakinek, aki mögött akár sötét múlt is állhat, de mindenképpen egyedi volt a szememben, nem a vonzalom miatt amit éreztem iránta, hanem az életfelfogása miatt. 

A barátaimnak mind hozzá hasonló elképzelésük van az életről, mind szabadak akarnak lenni, merészek és odaadóak, de valahogy másképp. Trevisnek nem ez az elképzelése az életről, neki ez az élete, ő így él. Számára ez nem csak egy látkép, egy illúzió. Számára ez valóság. Azt hittem, hogy jó hatással lesz rám egy ilyen ember... De teljesen a feje tetejére állította a világomat. Olyasmiket teszek és mondok amiket azelőtt soha. Istenem, Janett, hogy mondhattál ki ilyesmit hangosan? Legszívesebben lelőném most magam.

-Jan. Végre. Ezer éve kereslek. - kukkantott be az ajtón Y. Mondani akart valamit, azt hogy miért is keresett, de mikor meglátta az arcom magába fojtotta mondanivalóját. - Mi a baj, kiscica? Megbántott valaki? - kérdezte magához ölelve. Szinte prüszkölve nevettem fel, nemcsak a megszólítás miatt, hanem a feltételezéstől is, hogy engem meg lehet bántani.

-Tudod, hogy nem vagyok olyan, Young. - kántáltam. - Csak tudod, olyan fura itt lenni. 

-A mosdóba? Ja, kicsit nekem is az. - vonta meg a vállát. - Mindig is úgy képzeltem el, hogy ha egyszer majd belógok egy csaj mosdóba, mást fogok itt csinálni a lányokkal... Nem beszélgetni. Ez így fura. - fújtatott.

-Idióta! - löktem meg a vállát nevetve. - Nekem a te elképzelésed lenne fura. - jelentettem ki.

-Gondoltam. A csajok olyan merevek és klasszikusak. Nem nyitottak semmiféle újdonságra. - hitetlenkedett, de olyan komoly arcot vágott, hogy kényszeresen újra elnevettem magam. 

-Nem hiszem el, hogy ilyesmiken fantáziálgatsz. - csóváltam meg a fejem.

-Janett Hulbert. Csalódtam a barátságunkban. - jelentette ki. - Azt hittem ennél jobban ismersz! Még hogy nem hiszed el! - kiáltotta tettetett csalódottsággal.

-Nem úgy értettem. Elhiszem, csak valahogy nehéz elképzelni téged egy ilyen helyzetben. - világosítottam fel. 

-Nehéz? Oh, ha szeretnéd adok egy kis ízelítőt a képzeletednek, hogy könnyebb legyen. -jelentette ki. - Képzeld el úgy, hogy be...

-Young! Hagyd abba! Undorító vagy! Nem érdekelnek a perverz gondolataid! - takartam el a füleim rázkódva a nevetéstől. 

-De Jan. Azt hittem, hogy a barátok mindent megosztanak egymással. - felelte egy drámai sóhaj kíséretében.

-Nem mindent, fiatalember, nem mindent. 

-Na gyere ide. - ölelt megint magához félkarját átdobva a vállamon. - Jobban érzed már magad kiscica? - vigyorogva bólintok.

-Mi ez a kiscicás szöveg? Melyik 10 évestől hallottad? - tudakoltam kissé eltávolodva tőle miközben kifele indultunk a mosdóból. 

-Na hallj oda! Talán nem tetszik? - kérdezte felháborodva.

Jó volt Y-vel újra poénkodni. Legalább valami a régi maradt, miközben úgy éreztem a világ mindjárt összedől, mert életemben először a magabiztosságom mögött bizonytalanság volt.
-Miért is kerestél? - jutott eszembe.

-Ja, igazából nem én. A csapatod keresett. A Jason fazon valami olyasmit üzent neked, hogy azonnal menj oda, mert Cara megörült és át akarja venni az irányítást az egységek fölött. - magyarázta Y és elég furcsa arcot vágott az egészhez. - Jan, ugye tudjátok, hogy nem hadseregeset játszunk, hanem ez egy táncverseny, ugye? - kérdezte röhögve.
-Persze. - bólintottam, elvégre tisztában voltam ezzel. - Mennem kéne Y. Az emberek képtelenek nélkülem bármit is összehozni.  Alapember vagyok. - dicsekedtem kihúzva vállaimat és szélesen vigyorogva.
-Oh, gondolhattam volna, hogy nem bírtad ki hogy ne te légy a főnök ott is. - nevetett. - Tipikus te.
-Kösz Y. Még beszélünk. - rohantam el, egy gyors puszit nyomva az arcára, figyelmen kivül hagyva megjegyzését főnökös személyiségemre.
Gyorsan szedtem a lábaimat a spontán próbateremmé avatott beton fele. Dühített, hogy Cara azt hiszi, hogy a hiányomban átveheti a vezetést, megtervezheti a táncunkat mindezt azzal a minimális tudásával amire annyira büszke. Ugyanakkor görcsbe rándult a gyomrom ha arra gondoltam, hogy újra találkoznom kell Trevissel, azok után amit mondtam neki. Amikor odaértem szinte lerohantak, mindenki kiabált velem és szidott amiért leléptem, de azért láttam rajtuk, hogy boldogak, hogy tiszteletemet tettem, kivéve persze Cara.
-Ugye tisztába vagy vele, hogy még két és fél óránk van a bemutatóig, és nagyjából SEMMINK sincs! - kiáltott rám Mun, közel hajolva az arcomhoz, így szó szerint a képembe ordította mondanivalóját.
-Oké. Sajnálom. Most már itt vagyok. - jelentettem ki a fejemet csóválva, tettetett bűntudattal.
-Esküszöm nem tudom mi folyik itt! Mikor te, mikor Trevis tűntök el. - hitetlenkedett Mun továbbra is.
-Bocs. - hallottam meg Trevis hanyag bocsánatkérését, velem ellentétben azonban a hangjában még tettetett bűntudat sem rejtőzött. Vigyorogva intett nekem. Összeszedtem magam és sunyin visszaintettem én is neki, ravasz mosolyt erőltetve ajkaimra. Láttam a mosolyából, hogy jól szórakozik rajtam, de nem törődtem vele. Csak arra koncentráltam, hogy hamarosan újra táncolhatok.
-Gyere Kicsim. Menni fog ez. - vigasztalta Jason barátnőjét. - Szóval mi a terv Janett? - kérdezte két csók között a fiú.
-Először is hagyjátok ezt abba. - utaltam smacizásukra mosolyogva. Jason zavartan eltávolodott Muntól, a lány azonban szemét forgatva, már-már dühösen nézett vissza rám. - A zenét kiválasztottátok?
-Igen. - bólintott egy napbarnított bőrű lány, aki Hayley-ként mutatkozott be. Haja hanyag kontyba volt rendezve, barna szeme feketével volt kihúzva és már már tökéletes füstős sminkkel rendelkezett, telt ajkain vöröst rúzst viselt, ami kimondottan jól állt neki és egyáltalán nem hatott erőltetettnek, ami számomra meglepő volt. Pont annyi volt amennyinek lennie kellett. Térdénél szakadt, fekete, feszes nadrágot és a nirvánás haspólót viselt, derekára pedig kockás vörös inget erősített. Odavoltam a külsejéért.
-Miért te választottad a zenét? - kérdeztem rá.
-Lehet, hogy táncolni nem tudok valami jól, sőt, - nevetett fel - de a zenéhez értek. Kiskorom óta gitározom. De nem ez a lényeg. Ahogy meghallottam, hogy miket akartok táncolni, azonnal tudtam hogy ez a tökéletes zene.

És valóban. Ez volt a tökéletes zene. Azonnal láttam magam előtt az egész összeállítást. Összecsaptam a tenyerem és hadarva magyarázni kezdtem, mindenkit utasítgattam, hogy hova álljon mit csináljon. A fejemben tökéletesen élt minden. A megvalósítás kissé nehezebbnek bizonyult, mivel meglepő módon az embereknek nem volt ugyanolyan egyszerű elképzelni az egész műsort mint nekem, ezért meggyűlt a bajom a botlábúakkal és az értetlenekkel is. Azok akik egyszerre testesítették meg mindkettőt valódi Isten csapásai voltak, és milliméterek választottak el attól hogy valamelyik torkának ne essek. Ráadásként persze Trevis eldöntötte, hogy élete hátralevő napjait azzal fogja tölteni, hogy az agyamra megy, ezért folyamatosan akadékoskodott, eljátszotta az értetlent és gyerekes viselkedésével az őrületbe kergetett. Meglepő módon viszont az utolsó 20 percben kissé lecsillapodott és odatette magát. Jason és én tudtuk mit kell tennünk ezért az utolsó próbán kiálltunk a táncolók közül, hogy külső szemmel is megfigyelhessük a többieket. Nem volt minden olyan tökéletes mint szerettem volna, de meg voltam elégedve. Mun és Ellie például egészen ügyeseknek bizonyultak, valamint Hayley sem volt rossz, ami azt illeti még Cara is egész jó volt. Úgy négy-öt ember kivételével mindenkivel meg voltam elégedve.
-Előlről. Még egyszer. Ez az utolsó. Ígérem. - mosolygott kedvesen Jason. Ő volt a rendes tanár. Én a borzalmas, hisztis nöstény, Cara legalábbis ezeket a jelzőket használta. - Jasmine. Légyszíves-légyszíves, jegyezd már meg hogy jobbra kezdtek. Oké? - nézett az említett lányra, aki eléggé kikészült a nagy koncentrálás közepette. - Martin. Ne lökd le Carát a színpadról. Ez senkinek sem tesz jót. - kacsintott rá a megszeppent fiúra, akinek természetellenesen vékony szemöldöke volt fiú létére.
-Akkor hát kezdődjön a show. - csaptam össze tenyereimet, ahogy meghallottam a csengőt, ami jelezte, egy óra múlva kezdődik az előadás.