2014. október 8., szerda

9. fejezet

Sziasztok. :) Hogy s mint vagytok? Hogy megy nektek az iskola? Én holnap infó felmérőt írok, de abszolút nem érzem magam késznek rá. Ez viszont mellékes, elsősorban meg szeretném köszönni a visszajelzéseket, köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik olvasnak, külön köszönet jár Swarley-nak, aki hűségesen kommentál is. Köszönöm nektek. :) Élvezzétek ezt a fejezetet is. 
Üdv Jamie
***
-Jól vagy, Jan? - a kérdés meglepően nem Trevistől érkezett, hanem Y-től, aki megelőzte a fiút, még mielőtt egy csípős megjegyzéssel illetett volna. - Olyan sápadtnak tűnsz.
-Csodálkozol? - szemem sarkából láttam, ahogy Trevis zsebre vágja kezeit és úgy várja válaszomat, a gúnyos mosoly viszont nem tűnt el arcáról. - Az első dolog, amit reggel láttam Mo idegbeteg arca volt. - sóhajtottam egyet drámaian, amit az egész társaságunk hangos nevetéssel jutalmazott. 
-Részvétem, szívem. - lépett azonnal mellém Drew és átkarolta a vállamat, én pedig arcom egyik felét a kulcscsontjához nyomtam, pont úgy mint ahogy mindig tettem. Jól esett, hogy végre érezhettem valamelyik barátom közelségét.
-Ti ketten jártok? - hallottam egy zaklatott kérdést valahonnan Y mellől. Odakapva pillantásomat tudatosult bennem, hogy Lilian, a szobatársam, még mellettünk ácsorgott, a kérdés pedig az alacsony lány száját hagyta el, aki alig ért legjobb barátom válláig. 
-Na. Ez engem is érdekelne. Janett? - vigyorgott rám türelmetlenül a húgom is.
-Micsoda? Hogy mi ketten? - nevetett fel Drew gúnyosan, ennek ellenére viszont még mindig a vállamat szorította. Én viszont elhúztam az arcomat tőle, hogy jobban a lány szemébe tudjak nézni.
-Jaj, dehogy. Csak nagyon jó barátok vagyunk. - legyintettem. - Ugye, Andrew? - néztem a fiúra várva, hogy megerősítse előbbi kijelentésemet.
-Igen. - vigyorgott ő is, egyik kezével pedig oldalba bökött, amitől ijedten ugrottam el mellőle. Mikor rájöttem, hogy honnan származott a támadás, nevetve meglöktem a fiú vállat, amitől kissé elveszítve egyensúlyát odébb lépett. 
-Na! Hagyjátok már abba. Nem hallom mit mond a szervező. - szólt ránk szigorú pillantással Clary, amitől azonnal elhallgattam és követtem tekintetét. Egy magas fekete hajú húszas évei közepét taposó férfi állt egy széken, és kezeivel próbálta magára vonni a figyelmet. Elhúztam a számat, mert annyira lekötötte a figyelmemet Andrew, meg az hogy kerüljem Trevis pillantását, hogy egyáltalán nem vettem észre a széken magasló férfit.
-Hé. Hékás. - próbálkozott a férfi. A hozzá közelebb állok meglepetten felkapták a fejüket, de még így is akadtak olyanok, akik nem hallották őt. Hirtelen megsajnáltam az előttünk szenvedő szervezőt és dühösen megbökdöstem egy mellettünk ácsorgó társaság néhány tagját, hogy figyeljenek a férfire, de ennél többet nem tehettem. Éreztem magamon Trevis tekintetét, ezért felé pillantottam, annak ellenére, hogy agyam könyörgött, hogy ne tegyem. Láttam ahogy a fiú halványan elmosolyodik, majd kiveszi jobb kezét a zsebéből, mutató és hüvelyujját a szájába helyezi és hangosan elfüttyenti magát. A meglepetéstől a testem megrázkódott, kezeimet pedig ösztönösen a fülemre tapasztottam, hogy megvédjem dobhártyáimat a szokatlanul éles hangtól. A fiú füttyentését már mindenki meghallotta, felkapták a fejüket és egytől-egyik minden szempár Trevisre szegeződik. A fiú fejével a szervező felé bökött, mire hullámként, szinte egyszerre mozdult minden fej arrafelé. Szívemet egyből elöntötte a hála és a fiú mellé lépve kedvesen megböktem a könyökömmel, hogy figyelmét teljesen nekem tudja szentelni.
-Köszönöm. - suttogtam fekete szemébe nézve, amely most telve volt melegséggel.
-Szívesen. - vonta meg a vállat. Látva, ahogy kedvesen rám néz, ajkain játszó vidám félmosoly annyira mássá tette az arcát, hogy teljesen elhomályosította a tegnap esti csalódott Trevis képét, ami azóta is a fejemben motoszkált. Hirtelen elhatározásra jutva a fiú elé álltam és kék szemeimet rá szegezve szuggeráltam, hogy elfordítsa tekintetét a szervezőről és újra rám figyeljen.
-Figyelj, Trevis. Ne haragudj. - szemöldökei közé apró ránc szökött, arca pedig kissé mintha elborult volna. - Tudod, azért ahogy tegnap viselkedtem. Nem tudom mi történt velem. Szóval, sajnálom. - a fiú még néhány másodpercig szótlanul bámult rám, majd egyik karjával átölelte a vállamat és magához húzott, éppen úgy, ahogy az imént Andrew, csakhogy most teljesen mást éreztem. Mintha valaki könyörtelenül fejbe vert volna, aztán egyet taszítana is rajtam, az adrenalin úgy futott végig mindkét csuklom vonalán.
-Biztos összezavart a sármom. - suttogta a fiú a fülembe, mire halkan elnevettem magam és a szemeimet forgatva bólogatni kezdtem, majd lábujjhegyre állva én is a füléhez hajolva válaszoltam.
-Melyik sármod? Nem volt szerencsém hozzá. - vigyorodtam el.
-Nagyon vicces Hulbert, nagyon vicces. - ingatta a fejét tettetett sértődöttséggel.
-Rendben. Akkor a csoportokat ma a hajatok színe alapján rendezzük. - végre újra képes voltam nem csak hallani, hanem fel is fogni a szervező férfi szavait. - Ennek az a lényege, hogy sorra a legtöbb külső tulajdonságotok alapján osztályozzunk titeket, majd rendre kezdjük haladni a belsők fele is, hogy ti magatok gyertek rá arra, hogy a külső, ellentétben a belső értékeitekkel, nem fontos. Így könnyebben le tudjátok majd győzni az előítéleteiteket is. - magyarázta a férfi, aki azt hiszem Luke néven mutatkozott be. Megdöbbentem azon, hogy valójában a körülöttem állók nagy részével ellentétben engem teljesen megnyert magának az ötlet és nem csak azért mert valójában soha nem voltam oda a külsőségekért, hanem maga a kivitelezés kreativitása miatt is. Az ajkamba harapva elmosolyodtam. Luke türelmesen sorolni kezdte, hogy melyik csoport hova álljon. Én egy ideig vacilláltam a fekete, meg a barna hajúak csoportja között, Trevis viszont a csuklóm köré fonta a kezét és a fekete hajúak felé kezdett el terelni, nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni, tekintve, hogy a mellettem haladó fiúval egyértelműen egy csoportba kerülünk így.
-Rendben. Szóval a mai feladat egy verseny megnyerése lesz. - a csoportok hangos éljenzéssel és füttykoncerttel fogadták a hírt, hisz mi más is lenne jellemző a fiatalokra, ha nem az egymással való versengés iránti erős szenvedély. Természetesen ez alól én sem voltam kivétel. - A lényeg, hogy a verseny ma este, pontban 22:00-kor kerül megrendezésre. Addig van időtök egész nap az előkészületekre. Rendben? - természetesen mindnyájan értettük ezért bólintással nyugtattuk meg a férfit. - Szóval a mai feladat és egyben a verseny tárgya a tánc lesz. - a csoportok hangos kiáltozásban törtek ki. Akadtak olyanok, akik odáig voltak az ötletért, de olyanok is, akik nem díjazták. Én az utóbbi csoportba tartoztam. - Estig van időtök összeállítani egy maximum 5 perces koreográfiát. A kivitelezésről és a stílusról is ti döntök. A lényeg, hogy a csoport össze tagja részt vegyen benne. - ezzel leugrott a székről és egy apró távirányító segítségével bekapcsolta az óriásmonitoron a visszaszámlálást. Kereken tizenkét és fél óránk volt. Trevis tágra nyílt, kétségbeesett tekintettel fordult felém.
-Kérlek mondd, hogy tudsz táncolni. Kérlek!