Sziasztok. Itt a legújabb fejezet. :D Egyre jobban közeledünk a táborhoz. Olvassátok el, pipáljatok, iratkozzatok fel! :) Jó szórakozást!
Üdv, Jamie
***
A vonat sípját hallva, arcomra fagyott a nevetés. Tudatosult bennem, hogy talán nem mehetek el a táborba. Két lehetőségem volt:1.meggyőzni a szüleimet, hogy elengedjenek, 2.elmenni az engedélyük nélkül, ezzel kierőszakolva egy életfogytiglan tartó szobafogságot. Gondoltam, előbb az elsővel próbálkozom. A húgom mellé ugrottam és meggörnyedve a füléhez hajoltam:
-50 dolcsi, ha nem teszed a sértődöttet és meggyőződ őket, hogy elengedjenek.
-100.-vágta rá. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy mosolyog. Alig várta, hogy kifoszthasson.
-75.-alkudoztam.
-Hm. Oké.-megkönnyebültem. A Gonosszal alkut kötni necces, de néha meg kell kockáztatni.-Plusz. A táborba nem szólhatsz bele abba, hogy mit csinálok.-tette hozzá hümmögve.
-Szóval a pasiügyeidben hagyjalak?-pontosítottam.
-Bingó.
-Rendben. Felőlem annyi pasit szedsz fel, ahányat akarsz.-vontam meg a vállam. Igazából idegesített, ahogy a fiúkat kihasználta, de különösebben nem zavart, ameddig az én kiszemeltjeimtől távol maradt. Nataliet úgy kell elképzelni, a vörös, tökéletes hajával és hibátlan arcával, zseniális stílusérzékével mint a tinifilmek főgonoszát 14 éves kiadásban. Igen, pontosan, tökéletes külső, romlott belső. Elégedetten bólogatott, majd angyali mosolyt varázsolt az arcára és szüleink elé állt.
-Figyeljetek. Szerintem el kellene engednetek Janettet is.-minden barátom rám nézett, hogy rájöjjenek, mi ez a hirtelen állásváltozás a húgom részéről. Vigyorogva türelemre intettem őket.-Tudom, hogy nem vagyunk valami példás viselkedésű testvérpár. De...szeretnék adni egy esélyt Jannek, hogy jóvá tehessen mindent. Rengeteg hibát követett el velem szemben, de ez a pár nap alatt ez változhat. Tudom. Szóval adjatok ti is neki egy esélyt. Tisztában vagyok azzal, hogy nem érdemli meg, mert...
-Jól van, vöröske. Szerintem elég lesz.-szakította félbe Y, mielőtt még felsorolná mindegyik ,,bűncselekményemet".
-Lécii, anyu. Szükségem van erre a táborra. És te is tudod, hogy megérdemlem.-mosolyogtam meggyőzően.
-Megérdemled?-csodálkozott anyu.-Nos, halljuk, mivel?
-Ugyan. Lekéssük a vonatot. Majd elküldöm sms-be a részleteket.-próbálkoztam.
-Ne olyan sietősen, Janett. Halljuk. A vonatig még amúgy is van 10 perc.-vigyorgott Natalie. El sem hiszem. Mikor azt hittem hogy az én oldalamon áll, újra cserben hagyott. Alig várom már leckéztessem meg mindenért!
-Kitekerhetem a nyakát?-suttogta Bryon a hátam mögött. Elmosolyodtam.
-Felsoroljam? Rendben. Az átlagommal a gimim 25 legjobb diákja közé soroltak. Ami, mint tudjuk, San Franciscoba nem kis dolog. Annak ellenére, hogy még nem is vagyok végzős, máris két egyetem is érdeklődik irántam és hajlandóak lennének felvenni teljes ösztöndíjjal, ha játszanék a focicsapatukban. Az idén megnyertük a csapattal a gimik közti bajnokságot. Tökéletesítettem a spanyol tudásomat, csakis azért, hogy nektek megfeleljen, mert amúgy utálom a nyelvet. Szeretnéd, hogy folytassam, anyu?-elégedetten konstatáltam, hogy a szüleim bűnbánóan néznek össze. A győzelem már közel volt, most a bosszún a sor.-Ezzel ellentétben az én édes húgocskám megbukott matekból, fizikából csak csalással ment át, zsarolja a fél sulit, hogy ne árulják be, amiért szinte felrobbantotta a biosz labort, ja. És majdnem megfeledkezdtem a legnagyobb érdeméről. Van egy listája a szellőzőrendszerben az összes srácról akit eddig sikerült meghódítania. És egy listája arról, akik soron következnek.-végre úgy éreztem, hogy a hatalom csakis az enyém. Most megjárta Nat. Nem csak ő szeret itt játszadozni.-Ja és Y. Rajta vagy a meghódítandó listáján.-kacsintottam a fiú fele, aki pislogni sem tudott döbbentében.
-Miért csinálod ezt, te szemét? Segítettem neked.-kiálltott rám.
-Igen, pénzért cserébe. Mert amúgy soha semmit nem tennél értem!-tettem karba a kezeim és úgy néztem vele farkasszemet.
-Éh, most nyeregben érzed magad, hm? Meglátjuk mi pár nap múlva.-ordította, piros arcal, ami szinte egybeolvadt hajával. Ilyenkor tudtam, hogy igazán ideges és szégyenli magát, amiért nem ő nyert egy vitában.
-Ez felhívás a keringőre, Paradicsom?-ingereltem tovább.
-Áááááh.-dühöngött. Térdét csapkodta mérgében és feldöntött néhány csomagot is.
Anyuékra tévedt a tekintetem. Ők most először voltak tanúi egy vitánknak, ami nem sült el éppen a legszebben. Óvatosan egymásra tekintettek, másképp nem is mertek, megértem őket. Nem tetszett a viselkedésük...terveztek valamit, konkrétan éreztem a zsigereimben. És már tippem is volt, hogy mit. El fognak engedni mindkettőnket abban a reményben, hogy mikor visszatérünk, a legjobb tesók leszünk, együtt fogjuk tölteni minden szabad percünket és soha többet nem lesz gondjuk a vitáink miatt. Hiszékenyek. Naivak. Ez sosem fog beválni. Ezt is érzem a zsigereimben.
-Rendben. Elmehettek. Mindketten.-Na? Mit mondtam én?
-Oké, gyerekek. Indulás!-üvöltött fel Drew és felmarkolta a csomagjait. A többiek követték a példáját. Én is hasonlóképpen cselekedtem. Mindnyájan, Nataliet is beleértve. Vajon ő tényleg azt hiszi, hogy velünk ütheti el az időt? Mindezek után? Hirtelen eszembe jutott valami. Egy hirtelen lendülettel visszafordultam és a szüleimre mosolyogtam. ,,Köszönöm", formáltam a szót ajkaimmal, mire anyum arca felcsillant és megragadta apukám kezét. Érdekes, hogy őket már csak ennyi képes boldoggá tenni. Gyakrabban kéne kedves legyek velük, még ha ők a nyakamba is varrták a húgomat.
-Jan, jössz?
-Persze.- rohanni kezdtem feléjük, ami nem volt éppenséggel kellemes élmény csomagokkal.
-Itt a vonat!
-Béka! Hagyd abba és gyere.
-Janett, siess már.
-Jan, foglalok neked helyet. Oké?
Mindenfelől a srácok üvöltőzését hallottam. Boldog voltam. Rettenetesen boldog. Képtelen voltam abbahagyni a mosolygást. Folyamatosan a ránk váró 10 napra gondoltam és elöntött egyfajta gyerekes izgalom. Szomjaztam az ismeretlenre, amely belevésődik majd az emlékeimbe. Tudom, hogy vár rám valami új.
-Éh, most nyeregben érzed magad, hm? Meglátjuk mi pár nap múlva.-ordította, piros arcal, ami szinte egybeolvadt hajával. Ilyenkor tudtam, hogy igazán ideges és szégyenli magát, amiért nem ő nyert egy vitában.
-Ez felhívás a keringőre, Paradicsom?-ingereltem tovább.
-Áááááh.-dühöngött. Térdét csapkodta mérgében és feldöntött néhány csomagot is.
Anyuékra tévedt a tekintetem. Ők most először voltak tanúi egy vitánknak, ami nem sült el éppen a legszebben. Óvatosan egymásra tekintettek, másképp nem is mertek, megértem őket. Nem tetszett a viselkedésük...terveztek valamit, konkrétan éreztem a zsigereimben. És már tippem is volt, hogy mit. El fognak engedni mindkettőnket abban a reményben, hogy mikor visszatérünk, a legjobb tesók leszünk, együtt fogjuk tölteni minden szabad percünket és soha többet nem lesz gondjuk a vitáink miatt. Hiszékenyek. Naivak. Ez sosem fog beválni. Ezt is érzem a zsigereimben.
-Oké, gyerekek. Indulás!-üvöltött fel Drew és felmarkolta a csomagjait. A többiek követték a példáját. Én is hasonlóképpen cselekedtem. Mindnyájan, Nataliet is beleértve. Vajon ő tényleg azt hiszi, hogy velünk ütheti el az időt? Mindezek után? Hirtelen eszembe jutott valami. Egy hirtelen lendülettel visszafordultam és a szüleimre mosolyogtam. ,,Köszönöm", formáltam a szót ajkaimmal, mire anyum arca felcsillant és megragadta apukám kezét. Érdekes, hogy őket már csak ennyi képes boldoggá tenni. Gyakrabban kéne kedves legyek velük, még ha ők a nyakamba is varrták a húgomat.
-Jan, jössz?
-Persze.- rohanni kezdtem feléjük, ami nem volt éppenséggel kellemes élmény csomagokkal.
-Itt a vonat!
-Béka! Hagyd abba és gyere.
-Janett, siess már.
-Jan, foglalok neked helyet. Oké?
Mindenfelől a srácok üvöltőzését hallottam. Boldog voltam. Rettenetesen boldog. Képtelen voltam abbahagyni a mosolygást. Folyamatosan a ránk váró 10 napra gondoltam és elöntött egyfajta gyerekes izgalom. Szomjaztam az ismeretlenre, amely belevésődik majd az emlékeimbe. Tudom, hogy vár rám valami új.
